Édesanyám és édesapám is londoniak voltak. Egy vonaton találkoztak tizennyolc éves korukban, ami a King's Cross pályaudvarról indult, és a skóciai Arbroathba tartott; apám a Királyi Haditengerészetbe készült beállni, anyám pedig a W.R.E.N.-be (ami a Királyi Haditengerészet női változata). Édesanyám azt mondta fázik, édesapám pedig felajánlotta, hogy bújjon ő is a kabátja alá. Kicsit több, mint egy év múlva házasodtak össze, tizenkilenc éves korukban.

Otthagyták a haditengerészetet, és Bristol külterületére költöztek, Nyugat-Angliába. Anyám húszéves korában szült meg engem. Kerek baba voltam. A Bölcsek Kövében található leírás, ami a fotókon található "jókora, rózsaszínű strandlabdaszerűséget ábrázolt, amit különböző pomponos sapkák díszítettek" rám is érvényes lett volna a korai éveimben.

A testvérem Di, egy évvel és tizenegy hónappal utánam érkezett. Legelső emlékem a születésének napjáról való, vagy legalábbis a legkorábbi ismert idejű emlékem. Arra határozottan emlékszem, hogy egy darab gyurmával játszottam a konyhában, miközben apám ki-be rohangált, futkosott a konyha és a szobájuk között, ahol édesanyám vajúdott. Biztosan nem kitalált emlék, mert később egyeztettem a részleteket anyámmal. Arról is élénk kép maradt a fejemben, hogy egy kicsivel később édesapámmal kéz a kézben bementünk a szobájukba, ahol édesanyám hálóingben feküdt az ágyban, mellette a sugárzóan szép kistestvérem, aki teljesen meztelen volt, rengeteg haj borította a fejét, és körülbelül úgy nézett ki, mint egy ötéves gyerek. Bár biztos vagyok benne, hogy még gyerekként szőttem ezt a bizarr hamis emléket innen-onnan hallott mendemondák alapján, de még mindig nagyon élénken villan be ez a kép, ha Di születésére gondolok.

Dinek mindig is - még most is - nagyon sötét, majdnem fekete haja volt, és olyan sötétbarna szeme, mint édesanyánknak. Nálam mindig sokkal szebb volt (még most is). Ennek, gondolom ellensúlyozására, szüleim úgy gondolták, hogy akkor biztos én vagyok 'az okosabbik'. Mindketten lázadoztunk az ilyesfajta beskatulyázás ellen. Szerettem volna, ha nem lennék olyan szeplős-strandlabdaszerű, Dit pedig, aki ma már ügyvédként dolgozik, érthető módon idegesítette, ha senki nem vette észre, hogy csinos pofiján kívül esze is van. Valószínűleg ez lehetett annak az oka, hogy gyermekkorunk háromnegyed részét, szűk ketrecben összezárt vadmacskák módjára végigveszekedtük. Di a mai napig őriz egy kis heget épp a szemöldöke felett, amit akkor szerzett, mikor hozzávágtam egy elemet - nem gondoltam, hogy eltalálom, azt hittem majd kitér az útjából! (Ez persze nem vígasztalta anyámat egy cseppet sem; még sosem láttam olyan mérgesnek, mint akkor).

Négyéves koromban, Winterbourne-ba költöztünk, ami szintén Bristol környékén található. Az új házunk EMELETES volt, ez Dit és engem arra sarkallt, hogy egy hegytetején zajló tragédia végét játszuk el újra meg újra. Ebben, egyikőnk a legfelső lépcsőfok szélén állva, a másik kezébe kapaszkodva "lógott" és mindenféle megvesztegetéses és zsarolásos eszközzel könyörgött életéért, mielőtt a "vesztébe" zuhant. Erre egyszerűen nem tudtunk ráunni. Azt hiszem utoljára két éve játszottuk karácsonykor; a kilencéves lányom cseppet sem találta mulatságosnak.

Amikor épp nem veszekedtünk, Di és én nagyon jó barátok voltunk. Sok történetet találtam ki neki, és néha rá sem kellett ülnöm, ha azt akartam, hogy végighallgassa őket. A történeteket gyakran előadtuk. Rendezői munkám során állandóan parancsolgattam, de Di tűrte, mert általában ő kapta a főszerepet.

Sok gyerek lakott akkoriban a környékünkön, köztük egy testvérpár, akiket Potternek hívtak. Mindig is tetszett a nevük, ellenben a sajátommal 'Rowling' (ahol az első szótagot inkább úgy kell kiejteni, mint a 'row' azaz evezés, nem pedig úgy mint a 'row' vagyis veszekedést), ami sok szóvicchez vezetett, mint pl. a 'Rowling stone' (A Rolling Stones nevű rockbanda nevének kiejtésére hajaz - szerk.) vagy 'Rowling pin' (sodrófa - szerk.) stb. Egyébként a fent említett testvérpár fiú tagja azóta az újságban is feltűnt, ahol azt nyilatkozta, hogy ő 'Harry'. Az édesanyja azt is elmesélte az újságíróknak, hogy mi ketten szívesen öltöztünk varázslónak. Természetesen egyik sem igaz: igazság szerint csak arra emlékszem a fiúval kapcsolatban, hogy egy 'Chopper'-ja volt, a 70-es években mindenki ilyen biciklire vágyott, és egyszer Di-hez vágott egy követ, mire én jól fejbe vertem egy műanyag karddal (csak nekem volt szabad Di-t dobálni).

Szerettem Winterbourne-ben iskolába járni. Nagyon nyugodt környezet volt; sokat agyagoztam, rajzolgattam, történeteket írtam, és ezzel tökéletesen elvoltam. Habár szüleimnek mindig az volt az álma, hogy vidéken éljünk, így kilenc éves korom körül költöztünk utoljára, Tutshill-be, egy Chepstow melletti walesi faluba.

A költözés majdnem pontosan egybeesett legkedvesebb nagyszülőm, Kathleen halálával, akinek a nevét később felvettem, amikor plusz kezdőbetűre volt szükségem. Semmi kétség, az első gyász érzése befolyásolta új iskolám iránti érzelmeimet is, amit egyáltalán nem kedveltem. Egész nap a felnyitható tetejű padunkban ültünk, és a táblát bámultuk. Öreg tintatartó mélyedés voltak a padon, az én asztalomon pedig volt egy második "lyuk" is, amit az előző évben itt ülő fiú kapart ki valószínűleg a körzője hegyével. Bizonyára szép csöndben dolgozott, hogy a tanár ne vegye észre. Szerintem óriási teljesítmény volt, így én is folytattam a lyuk mélyítését saját körzőmmel, így mire elhagytuk a termet év végén, a hüvelykujjam kényelmesen elfért a nyílásban.

A Wyedean-i középsikolában, ahová 11 évesen kerültem, találkoztam Sean Harrisszel - a Titkok Kamrája ajánlása neki szól - ő volt az eredeti Ford Anglia tulajdonosa. Ő volt az első barátom, aki megtanult vezetni, és az a türkiz-fehér autó jelentette a SZABADSÁGot számomra. Nem kellett többé édesapámat kérlelni, hogy vigyen el valahova, ez a vidéki tinédzserek életében talán a legrosszabb dolog. A Sean autójával való száguldozás legkedvesebb tinikori emlékeim között található. Ő volt az első személy, akivel komolyan beszéltem terveimről, arról, hogy író leszek, és ő volt az egyetlen, aki úgy gondolta sikeres leszek, ami jóval többet jelentett nekem, mint azt valaha elmondhattam volna neki.

Édesanyám megbetegedése volt a legrosszabb dolog, ami tinikoromban történt. A szklerózis multiplexet diagnosztizálták nála, amely a központi idegrendszer megbetegedése. Ekkor 15 éves voltam. Bár sokan megélnek átmeneti tünetmentességet betegségük lefolyása alatt, ilyenkor a rosszabbodás megáll egy időre, vagy akár javulás is beállhat, édesanyámnak nem volt ilyen szerencséje; a diagnózis pillanatától kezdve lassan, de biztosan romlott az állapota. Sokan titokban azt hiszik, hogy édesanyjuk elpusztíthatatlan; iszonyatos sokként ért, hogy gyógyíthatatlan betegsége van, és még így sem tudtam felfogni, mit jelent ez a diagnózis.

1983-ban fejeztem be a középiskolát és a dél-Anglia partjainál található Exeteri Egyetemen tanultam tovább. Francia szakon, ami hiba volt; szülői nyomásnak engedve vettem fel a 'hasznos' modern nyelvet, az 'ez-meg-mire-lenne-jó' angollal szemben. Határozottabbnak kellett volna lennem. A jó része az volt a dolognak, hogy egyéves párizsi tanulmányutat jelentett, ami az egyetemi oktatás részét képezte.

Miután lediplomáztam, Londonban dolgoztam; a leghosszabb időt az Amnesty Internationalnél töltöttem, annál a szervezetnél, amely az emberi jogokért harcol az egész világon. 1990-ben azonban az akkori barátom és én úgy döntöttünk, hogy Manchesterbe költözünk. Egy hétvégi lakás-vadászó akció után, amikor hazafelé utaztam a vonaton történt, hogy Harry Potter ötlete egyszerűen belepottyant a fejembe.

Hatéves koromtól szinte folyamatosan írtam, de még soha nem voltam ilyen izgatott egy ötletem miatt sem. Legnagyobb elkeseredésemre, nem volt nálam használható toll, és túl félénk voltam ahhoz, hogy mástól kérjek kölcsön. Azt hiszem, ez egy jó dolog volt végül is, mert csak ültem, és gondolkodtam négy (késett a vonat) órán keresztül, így minden részlet lassan kialakult a fejemben, és a nyeszlett, fekete hajú, sebhelyes, szemüveges fiú, aki nem tudta, hogy ő varázsló, folyamatosan egyre valósabbnak tűnt. Ha lassabban kellett volna gondolkodnom, hogy mindezt papírra vessem, a részletek eltűntek volna (azonban néha elgondolkodom mennyi mindent felejthettem ki azok közül a gondolatok közül, amik a vonaton születtek, mire le tudtam csapni egy tollra).

Még aznap este elkezdtem írni a Bölcsek Kövét, bár az első pár oldalnak köze sem volt ahhoz a változathoz, ami végül a könyvben megjelent. Elköltöztem Manchesterbe, az egyre bővülő kéziratommal, ami mindenféle fura irányba kezdett terjeszkedni, valamint azokkal a jegyzetekkel együtt, melyek már nem csak Harry első évére vonatkoztak. És még ebben az évben, 1990. december 30-án történt valami, amely megváltoztatta egész világomat és Harry-ét is: meghalt az édesanyám.

Iszonyatos időket éltem át. Édesapám, Di és én teljesen letörtünk; csak 45 éves volt, és soha nem gondoltuk volna - talán mert nem tudtuk elviselni a gondolatát sem, - hogy ilyen fiatalon meghalhat. Emlékszem, úgy éreztem, mintha egy nagy darab macskakő nyomná a mellkasom, szó szerint fájt a szívem.

Kilenc hónappal később, kétségbeesve menekültem Portugáliába, ahol angol tanárként helyezkedtem el egy nyelviskolában. Magammal vittem a továbbra is bővülő Harry Potter kéziratomat abban a reményben, hogy szabadidőmben (délután és esténként tanítottam) folytathatom a könyvemet, mely sokat változott édesanyám halála óta. Harry halott szülei iránt érzett érzései sokkal mélyebbekké, sokkal valósabbakká váltak. Portugáliában töltött első heteimben írtam a Bölcsek Kövében lévő kedvenc fejezetemet: az Edevis Tükrét.

Reméltem, hogy mire visszatérek Portugáliából, egy kész könyvet vihetek a hónom alatt. Igazából sokkal jobbat vihettem haza: a kislányomat. Találkoztam, és hozzámentem egy portugál férfihoz, és bár a házasság nem működött, életem legnagyszerűbb dolgával ajándékozott meg. Jessicával együtt érkeztem Edinburgh-ba, ahol testvérem Di is lakott, éppen idejében, hogy együtt ünnepeljünk 1994 karácsonyán.

Úgy gondoltam, hogy ismét tanítani fogok, és tudtam, hogy ha nem fejezem be nagyon hamar a könyvet, akkor talán soha nem lesz alkalmam befejezni. Tisztában voltam vele, hogy egy főállású tanár az oktatás, osztályozás és tanterv mellett egy kislánnyal együtt egyedülálló szülőként elfelejtheti a szabadidejét. Így szinte mániákusan hajtottam, hogy befejezhessem a könyvet, és legalább megpróbáljam kiadatni. Akárhányszor Jessica elaludt a babakocsijában, berohantam a legközelebbi kávézóba, és őrült sebességgel írtam. Szinte minden este írtam. És aztán az egészet nekem kellett legépelnem. Néha szabályosan utáltam a könyvet, még akkor is, ha szerettem.

Végül elkészült. Betettem az első három fejezetet egy szép műanyag tokba, és elküldtem egy ügynöknek, aki olyan gyorsan küldte vissza, hogy valószínűleg még aznap visszapostázták. A második ügynök már visszaírt, és kérte a kézirat többi részét. Ez volt egész életem legjobb levele, bár össze-vissza két mondatból állt.

Az új ügynökömnek, Christophernek, egy évébe került, hogy kiadót találjon. Sokan visszautasították. Végül, 1996. augusztusában Christopher telefonált, és elmondta, hogy a Bloomsbury 'ajánlatot tett'. Alig tudtam hinni a fülemnek. 'Ki fogják adni?' kérdeztem kissé idióta módon. 'Tényleg ki fogják adni?' Miután letettem a telefont, sikítoztam és ugráltam; Jessica, aki éppen az etetőszékben vacsorázott, elképedve nézett rám.

És valószínűleg tudjátok, hogy ezek után mi következett.

Forrás: www.lumos.hu